munkavégzés közben baleset ért mert elütöttek [vsz szándékosan], amúgy meg ha az orvos a beteg, az rossz, nem neki.
és kíváncsi vagyok, hibás-e Trinity memóriája [lesz neki új, csak nem mindegy, hogy bővítés vagy csere], és tök tipikus hogy ha negyed órával korábban indulok el, hogy ne pont értekezletről késsek [mint múlt7en, höhö], akkor azt a negyed óra pluszt a dugóban töltöm.
és változtatlanul magnéziumhiányom van, ami egyre szórakoztatóbb tünetekben jelentkezik.

valóban van bennem valami informatikai mazochizmus.

birtokomban van az ‘új’ gép, valamivel könnyebben kezelhető adottságokkal, mint szegény Ariana [a szentháromság a sis videokártyát, az intel celeron processzort és a fujitsu vinyót jelöli. ebben a gépben intel pentium van, viszont német a billentyűzete, így kivan a szentháromság].
ezzel együtt nem akarok belenyugodni, hogy Ariana menthetetlen, egyszerűen tűrhetetlen, hogy egy 5 éves, méltatlanul lenézett gép, aki annyi mindent hősiesen túlélt, pár hülye kis kondi behalása miatt távozzon az üzemképesek sorából.

- mi is a maga foglalkozása? sze… szex… szex…
- szociálpedagógus.
- végre egy pidológus…!

nem tudom, I. hogy bírta ki röhögés nélkül, nekem szerencsém volt, hogy a delikvens nem látta az arcomat, mert szakadtam.

eleinte, főleg kezdetekben beblogoltam minden jelentéktelen kis baromságot is, akár napi több alkalommal, illetve minden lelki vívódásomat hosszú oldalakon át fejtegettem – most meg alig tudom magam rávenni, hogy legalább címszavakban közöljem a miahelyzetet, pedig jóval több minden történik, és sok meghatározó dolog is…
és nem, nem azért tartom ezt lényegesnek, mert bárkit érdekelhet, hanem mert tudom, hogy jót tett nekem, és most attól tartok, nem jó irányba fogok változni.
eleve, hogy változni fogok…

ezt a mostani munkát meglehetősen utálom. borzasztóan nehéz megfogalmazni, hogy mi a konkrét bajom, de röviden-tömören kb. annyi, hogy pont olyan képességek és személyiségjegyek szükségesek hozzá, amelyek bennem nincsenek meg, és az erősségeimet és alap vonásaimat kell elnyomnom hozzá, hogy rendesen meg tudjam csinálni.
és félek, hogy a nagy elnyomásban és szerepjátszásban szépen elsorvadnak, és később, amikor majd nagy szükségem lenne rá, nem tudok elég agresszív és stb. lenni.

szerintem nem vagyok abnormálisan agresszív, sőt, valakinek ilyennek is lennie kell, mert van, amit nem lehet másképp.  ha van hol levezetnem, meglepően normális és elviselhető tudok lenni.
valójában elégedett vagyok azzal, amit az elmúlt 2,5 év során sikerült elérnem. nem volt könnyű, mert önismeret kellett hozzá, mert elfogadás kellett, mert ki kellett törni a motiválatlanság jegéből, mint ahogyan a belefagyott szántalpat kitörik, és fogalmam nincs, honnan volt bennem annyi optimizmus és élni akarás, hogy csak előre néztem, és csak kapaszkodtam és haladni akartam, miközben ott volt a fojtogató, kísértő múltam, és hogy hogy mertem annyi mindent kockára tenni.
végülis felfogható úgyis, hogy túl hülye voltam félni.

rengeteget küzdöttem magammal hosszú éveken keresztül, hogy lenyomjam a destruktív, agresszív énemet és emellett tanuljak egy kis alázatot, némi empátiát, elfogadást, meg ilyenek. szintén sok időbe került az, hogy rájöjjek, sosem leszek teljes ember, ha elnyomom a valódi énem, és elviselhető, szeretnivaló szerepszemélyiséget ültetek a helyére. mellesleg el se bírom viselni, mert úgyis előjön az, amit annyira tudok utálni.
őszintének lenni nehéz. ezzel szinte mindennel és mindenkivel szemben állsz. [kevés olyan embert láttam egyébként, akiknél a szerepek levetkőzése ilyen 'fordítottan' működik, mint nálam. a legtöbbeknél, sőt, szinte mindenkinél, akiket ismerek, a szerepszeméyiség olyan, mint nálam a valódi, és a megjátszás nélküli énjük olyasmi, amit nekem játszanom kellett, amikor belefáradtam, hogy folyton támadnak, és én is folyton támadok. mind1, ez off volt].
nehéz elmondani ezt az egészet, de az a millió gát, az a kezdetektől fogva  belémnevelt kényszeres gátlás, az a rengeteg bizonytalanságérzet, a sok önutálat, és az abból fakadó leblokkolás, a függetlenség=céltalanság kényszerképzete, és az összes szarság, ami az agyamat mérgezte és olyan nehéz beszélni róla… nekem nem volt könnyű átverekedni magam rajtuk.
és rájönni, hogy az ellenszenves, kellemetlen valamit, ami vagyok, hogyan lehet ‘hasznosítani’. hogy mi az, amire szüksége van a stabilitáshoz. hogy egyáltalán nem olyan rettenetes, ha megfelelően van alkalmazva.

és egészen megörültem ennek a felfedezésnek, egész jól viseltem már magam, és erre…
olyasmire kényszerülök, ami szerintem rossz hatással van rám. rohadt nehezen tudok elvonatkoztatni. játszani kell, nekem meg megy, nagyon megy, de úgy utálom, hogy arra nincsenek szavak. és félek, hogy kiégek tőle, hogy elszokok attól, hogy helyt álljak az őskáoszban, hogy megszokottá válik, hogy visszafogom az agressziómat és végül megint olyan leszek, hogy nem merem szabadjára engedni, amikor kell, és rossznak fogom fel azt, amilyen vagyok, és mivel nem engedem meg magamnak [kényszeresen, nem tudom, miért], így annyira el lesz nyomva hogy elsorvad és átveszi a helyét ez az üresség, ami most van…

nem engedem magam ellazulni. akkor sem, amikor már mindegy. nem tudom, miért, egyáltalán nem értem, de zavar, és nem vagyok benne biztos, hogy változni fog-e. hogy majd felengedek és tudok különbséget tenni a közegek között, amiben szerepet kell játszanom és amiben nem, és tudok is majd váltani, vagy felkajálja az őszinteségemet ez a kényszerhelyzet. [amitől egyébként ugyanúgy émelyeg a gyomrom, mint mindig, amikor játszanom kell magam].

tudtam, hogy nehéz lesz, de hogy ennyire alul kell múlnom magam, arra azért nem mertem számítani.
ez most nagyon rinyálás, és nagyon nem jól esik leírni. főleg, mert tudom, mennyire kevésen múlna, hogy ne érezzem így. de valahogy… nem tudom, miért, de úgy érzem, leblokkoltam. amikor hirtelen változik meg minden, legalább egy dolog meg szokott maradni. most még annyi se. szokom a dolgot, de ezúttal a könnyebbekkel kezdem. most nehéz falat vagyok magamnak, és bevallom, olyan érzésem van mintha meg lennének kötve a kezeim. ez jelenti az igazi problémát.
van egy munkatársunk… maga alatt vágja a fát. tudom, hogy miért csinálja, de nem merem senkinek elmondani. nah igen, a tabuk gyűlöletes dolgok. és nagyon gáz, ha vannak, és itt vannak, sok. és se ő, se én nem mondhatjuk ki, miért kerül egy ilyen ördögi körbe, amibe én nem akarok.

elmegyek maratonra, szabadságom ugyan nem lesz még akkor annyi, de megyek táppénzre és kész. legalábbis most így tervezem.

ugye, milyen qrva idegesítő, amikor egy laptop minden alkatrésze működőképes, csak az alaplap egyetlen apró, integrált kis kütyüje döglik be? [mondjátok, hogy igen].
bevallom, naivan azt reméltem, hogy a héten életképes állapotba hozható a szerencsétlen. hát nem… de nem mondtam le róla, azt a gépet nem fogom donornak használni és egyenként eladni a szerveit.

jó, igaz, valójában az e betű sem műxik tökéletesen. de ezt még túlélem. alaplapilag a gond abban az áramkörben van, ami a töltőből kapott áramot szabályozza [hogy hova mekkora feszkó jusson]. ha nem is reménytelen a dolog, nem lesz meg egyhamar.

úgy nézek én ki, mint egy terrorista? :D

múlt előtti éjjel megint egy bonyolult, nehezen érthető szimbólumokkal és szövevényes eseményekkel teli álmom volt.

egy intel core procit szereltem be a gépembe.

vajon mit jelenthet?

félek.

félek az emberektől. halál komolyan mondom.

utálom kidugni az orrom közéjük.

vannak dolgok, amikre nehéz gondolni.
amúgy rájöttem, hogy nehéz eset vagyok.

ezeket út közben írtam. éjfélkor megérkeztünk, és lehet Z.-nek igaza volt, hogy nekem kellett volna vezetnem, mert Hugo olyan helyeken is eltévedt, ami tök egyértelműen ki volt táblázva.

nemrég zuhanyoztam, előtte meg összetörtem egy csillárt.

indulás előtt kiszedték a piercingjeimet az arcomból. út közben pedig nyugtalan lettem, és úgy éreztem magam, mintha ki lennék kötözve, ültem mozdulatlanul fapofával, miközben összeszorult a gyomrom. és úgy éreztem, mintha én is összementem volna…
aztán elmúlt. vagy legalábbis nem észrevehetővé enyhült.

lesz olyan 3-4 órám aludni. elfelejtettem szásának forgácsot hozni, úgyhogy most újságpapír van alatta. holnap veszek mindent, amit elfelejtettem hozni. [igazából csak ezt a fürdőizét hagytam ott, meg talán a bőrdzsekimet].

kellemetlenül érzem magam, mondhatni szorongok.
nem tudom meghatározni, hogy mitől.
vannak konkrét dolgok, amelyektől tartok kissé, de nehezemre esik beszélni róluk, mert… főleg mert túl konkrétak, és most eléggé rosszul érzem magam ahhoz, hogy kézzelfogható problémákkal foglalkozzak.
mintha várnék valamire, pedig nem sok időm van. talán arra, hogy legyen miről érdemben beszámolnom, ellenkező esetben ugyanis alaptalan nyivákolásnak tűnne, nekem legalábbis.
na jó. szóval félek az emberi kontaktoktól. pontosabban bizonyos típusaitól. vannak helyzetek, amikor nem elég, ha azt adod, ami… nehéz megfogalmazni. szóval amikor egy helyzetben személyesen jelen kell lenned, akkor sokkal több minden számít, mint amire valójában szükség van belőled. a szakértelmeden, és azon túl, hogy miként tudsz helytállni adott helyzetekben, csomó olyan személyes dolog is számít, ami egyébként tök mellékes, legalábbis az kéne, hogy legyen, de nem az, mert csak.
nem a munkával kapcsolatban vannak fenntartásaim – megvannak a maga nehézségei, de nem teljesen idegen terep. ellenben az, hogy másoktól függök, és nem csak az számít, milyen munkát végzek, nagyon frusztrál. meg kell játszanom magam, egész egyszerűen nem vagyok olyan személyiség, hogy abban a helyzetben magamat adhassam. ide jól kidolgozott, részletekbe menően felépített szerepszemélyiség kell.
nem mintha nem menne, de nagyon fáraszt, és ez nem rövid idő lesz… na mind1. tudok játszani, de utálok.

de egyébként nem ez nyomaszt. ez konkrét, megfogható dolog, az ilyesmi, amiben tervezni lehet, nem szokott nyomasztani.
ismerős érzés, ami most ilyen rosszul esik, de akkor sem tudom, mi ez. félek.
egész nap adtam a magabiztost, és elnyomtam. de azt hiszem, K érzi rajtam.
úgy érzem magam, mint akit holnap beraknak egy szállítóketrecbe, aztán elvisznek bevetésre.
pedig nem. soxor érzem magam így, amikor ilyesmi készülődik… pedig nincs az egészben semmi erőszakos, maximum az, ahogyan Hugo intézi a dolgokat. ha nem ő állna az egész mögött, nem ő szervezne, nem ő bonyolítaná le a kezdeti elintéznivalókat, nem volnék ilyen nyomott és ilyen feszült. örülnék, ha az egésznek semmi köze nem volna hozzá.
Hugo szeret engem gépként kezelni. néha eszembe is jut elgondolkozni rajta, vajon tisztában van-e azzal, hogy élőlény vagyok. lehet, hogy nincs, de nem is igazán szolgálok rá. csak az zavar, hogy emellett olyan gátlástalanul érzelgős. úgy értem, beszél az érzéseiről, olyan gusztustalanul hangzatos szavakkal, amelyek egyáltalán nem illenek az ő szájába, főleg, hogy senki másról nem feltételezi, hogy illene hasonlókat éreznie. én meg, ugye, valami biomechanikus találmány vagyok.
szóval Hugo felhasználói viselkedése nem esik jól, még ha ez nem is tudatosul egészen addig, amíg nem beszélek róla.

másrészt mindig akkor robbantanak ki egy helyzetből, amikor kezdenék beleszokni. nem viselem jól az állandóságot, jellemzően ideiglenességre vagyok berendezkedve. de amikor úgy tűnik, kezdeném kényelmessé, otthonossá alakítani a környezetet, akkor mindig jön a kiszakadás. illetve, ez persze mindig az én elhatározásom, de azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy vannak döntések, amelyeket egyszerűen meg kell hozni.
ilyenkor néha nagyon jól érzem magam, máskor pedig pocsékul. időnként pedig vegyesen…
valamelyik nap kérdezni akartam, hogy tapasztaltátok-e már, hogy vízszintesben minden sokkal rosszabb? de ha átmész vertikális helyzetbe, akkor rögtön pozitívabb lesz a kép. aztán pedig eszembe jutott, hogy ez akkora hülyeség, amilyet valószínűleg csak én tudok kitalálni.
emellé pedig közölni akartam, hogy utálok aludni.
különben az se mindegy, hogy éjszaka van vagy nappal. [mármint ebből a szempontból (se)].

voltam már így, túl lehet élni. és mire valamit úgy tennék, mintha otthon érezném magam az adott állapotban, úgyis gyökeresen megváltozik minden.

valamit még akartam… na mind1. a gépem egyelőre a klinikai halál állapotában van, úgyhogy nem viszem magammal.
és szeretnék egy kicsit pozitívabb lenni. eddig egész jól ment. tudtam, hogy nem fog jót tenni az a kis kitérő K-hoz.

francba.

Arianával kapcsolatban már majdnem elbíztam magam. tegnap le akartam írni, hogy úgy tűnik, a billentyűzeten és a 2 szélső usb hubon kívül minden megúszta, de jó, hogy nem kiabáltam el, mert mire vettem új billentyűzetet, a régi úgy döntött, hogy mégis működni szándékozik, és egy usb hub is visszatért az élők sarába.
ellenben az aksi. avagy nem tudom. azt utálom a legjobban, amikor nem tudom, hogy pontosan hol, illetve mivel van a baj. mert kezdésnek nem tűnt fel neki, hogy töltőn van, de láthatólag nem merült. szóval kapta a kraftot, csak nem tudott róla. valahogy úgy bírtam elképzelni, hogy az aksi nem tud tovább töltődni annál az állapotnál, amiben elérte a vég, viszont szinten tartja a töltőn kapott áram. ja, mert hogy nem kapcsolt be úgy a gép, ha nem volt benne az akkumulátor. amit furcsálltam, mert a katasztrófát megelőzően viszont igen.
nah, én barom meg elkövettem azt a hibát, hogy – abbéli örömömben, hogy az u betű nem ugrál ki többet a helyéről, és az e betű sem csak akkor műxik, amikor akar – hagytam lemerülni. innentől kezdve lőttek az egésznek, ugyanis egyáltalán nem kapcsol be a gép – ha van annyi eszem, hogy rájövök a miahelyzetre, akkor nem csinálok ilyen baromságot, és a félhulla aksival még kihúzom fizetésig.
de mivel idióta vagyok, nem így lett, szóval… most verhetem a fejem a csempébe.
és még jó, hogy nem kiabáltam el, hogy az alaplap megúszta, ez ugyanis azt mutatja, hogy nem. a nagyon kellemetlen az egészben az, hogy az aksi akkor is merül, ha nincs használva. és nem tudom, milyen gyorsan. szóval tényleg csak épp-hogy kihúztam volna vele, talán. lemerülten még vezetőként sem tud funkcionálni, láthatólag ugyanis nem vehet fel áramot [emiatt nem műxik az egész akkor, ha nincs ott].
ez gáz.

ma felhívtak a melóval kapcsolatban… tudtam, hogy emiatt keres, aki hívott, 2x szándékosan nem vettem fel. eredetileg csak kb. 1 hónap múlva lett volna aktuális a dolog, de olyanra fordult szituáció, hogy azonnal kellenék, ami hétfőt jelent.
igazából nem lenne gond, de lehetséges, hogy a gépem beadta a kulcsot. egész konkrétan az alaplap. ez viszont némileg problémássá teszi a helyzetet.

egyébként ébredés óta brutális fejfájással küzdök, eddig 1 cataflamot küldtem le, jelenleg valamivel jobb, de nem az igazi. rossz fájós fejjel próbálni kézben tartani mindent, amúgy is elég kaotikus körülöttem a helyzet, de ez így… áh. katasztrofális.

a jegeskávé az újabb szenvedélyem, mióta ilyen dögmeleg van, most is jól jönne egy. de nem vagyok valami jó az elkészítésében.

reggel azért nem akartam felkelni, mert túl izgalmas álmom volt ahhoz, hogy félbehagyjam. de már nem sokra emléxem belőle…
megpróbálom normálisan leírni.
volt egy kölyök, olyan 3 éves forma kislány, egy nemtörődöm és [ön]veszélyes anyával, aki elhanyagolta, veszélybe sodorta a gyerekét és.. olyasféle alak volt, ha valaki látta a kikötői híreket, mint petal. nem tudom, milyen kapcsolatban álltam vele [nem én voltam az apa :D], de együtt egy csomó emberrel valami életveszélyes szituációba kerültünk egy villamososn[?],útban a volt sulim felé… a jelenet egy látványos katasztrófafilmnek is javára vált volna. anyuka egyáltalán nem vette komolyan a dolgot, élből egy felelőtlen, komolytalan jellem volt: buli, pasik, szex, estébé, a lányért semmi felelősség. még abban a helyzetben is ilyen volt.
amit tudtam: az ő hibájából alakult ki a gázos helyzet, és hogy meg fog halni. fogtam a gyereket, és attól féltem, hogy ha az anyja meghal, nekem kell majd gondoskodnom róla.
amúgy szimpi gyerek volt, kezdve ott hogy nagyon csendes. nyugodtan kapaszkodott a nyakamba, nem sírt, nem pánikolt, semmit… csak valami szomorúság érződött róla, gondolom az érzelmi elhanyagoltság miatt. szép kölyök volt és pehelykönnyű.
az életben is így van, és az álomban is egyértelműen éreztem: az, hogy a védtelen, nálam gyengébb egyedeket védelmezzem, a véremben van, de hogy gondoskodjak egy másik élőlényről, az képtelenség számomra. veszélyben voltunk, én pedig védelmeztem, és ösztönből tettem, ráadásul jó érzéssel töltött el, ahogy egyébként a valóságban is. de még a háziállat is problémás dolog számomra, mert nem vagyok egy odaadó, gondoskodó típus. egyszerűen elfelejtem. meg nem tudok időt feláldozni más dolgaimból…
na mind1, utána valahogy beértem a suliba, és itt az egész egy kicsit más lett. vagyis nagyon. évfolyamtárs-szerűségekkel voltam, egy megbolondult liftben, ami hol száguldott, hol zuhant,  és ugyanaz az előérzetem volt, hogy itt emberhalál lesz, és ez sorszerű. az épület.. érdekes volt. láttam már ilyet, csak nem tudom leírni. minden nagy, robusztus, és szinte minden kőből volt. tágas, kellemes helyiségek, és az egész épület irreálisan nagy… és néhány motívuma ugyanaz volt, mint az álmaimban általában szereplő nagy épületeknek, amilyet egyébként élőben sosem láttam.
és jártam a mosdókban… a korábban már említett pszichológusnő mesélt a wc szimbolikájáról az álmokban… nagyon régen nem álmodtam már wc-vel.
egy idő után elmúlt a veszély, valahogy megzaboláztuk a megbolondult liftet, de sietnünk kellett órára, és egyetlen lift sem akart normálisan működni. [valós esemény alapján: a campuson, ahová jártam, mindennapos jelenség volt, hogy megáll ott, ahova nem hívták, nem áll meg ott, ahova viszont igen, nem csukódik be, nem megy tovább, ingaként csak a végállomások között közlekedik és a köztes állomásokon lazán átszalad...] tekeregtünk a hatalmas épüleben, magabiztosan és a helyethez képest nyugodtan, és ötleteltünk, hogy merre mehetnénk, hogy eljussunk a célállomásra, de minden próbálkozásunk kudarcot vallott.
azt hiszem, akkor ébredtem fel végleg, amikor kijutottunk – véletlenül – a teraszra. csíkos napernyők voltak ott… tűzött a nap, és kellemetlen érzés volt, hogy ilyen burzsuj helyre járok [az álomban kezdő voltam], ahol ilyen impozáns az épület, napozóteraszokkal meg minden… jellemzően mindenki éltanul, éli a pezsgő diákéletet és überszociális – ellentétben velem. [persze a napozóágyakhoz egyértelműen hozzátartoztak a koktélok is].
nagyon részletes, mozgalmas és meglepően színes álom volt, de nem emléxem ennél többre.

előző nap meg Nattefrosttal álmodtam. az egyik helyszín ugyanez a suli volt, csak normálisabban nézett ki [úgy, mint egyébként is].

intelligens ember arról ismerszik meg, hogy nem haragít magára.
érte nem lenne kár, ha szétloccsantanám az agyát [csak hogy túl gyorsan halna meg].

értem kár lenne, ha bevarrnának életfogytra?
[ha igen, lenyelek egy levél nyugtatót.]

az idei rockmaratonról, úgy látszik, le kell mondanom, hiába van meg már egy hónapja a jegyem, illetve hiába ígértem meg magamnak, hogy ennek az évnek a gyötrelmeit vadbarom módjára fogom kitombolni magamból.
megkerestek egy melóval, és a kettő nem egyeztethető össze, és nyilvánvalóan a munka élvez prioritást. egyelőre 3 hónap, aztán meg majd kiderül. [nem ártana, ha tovább tartana, mert ősztől új suli, ami ugyan nem kerül sokba, de valamennyibe azért kerül].
aztán nemt’om, majd keresek rá módot, hogy valahogy bepótoljam a maratonra jutó hülyeség-mennyiséget. a végén még túlságosan épen marad az agyam.

amúgy, ha már elkezdtem írni [mostanában nehezen veszem rá magam]: néhány napja hülyeségeket álmodtam. az egyikben, amire emléxem, még élt alt+f4, a dumbo patkányom, és született 2 kölyke [amúgy fiú...]. mind2 meghalt, az egyik azért, mert a forgácsban mérgeskígyó volt [??], a másik nem emléxem, miért. alt meg eltemette őket a forgácsba, és senki sem találta meg, hová. végül valahogy átkerültek a lepedőm alá, amiről úgy keltem fel, hogy 2 véres nyom jelezte a holttestek tartózkodási helyét.

a másik álmomban egy nagyvárosban, egy forgalmas helyen aludtam egy kezdetleges kórházi ágyban [amihez nem sokkal előtte vásároltam új, fehér furnérlemez-lapokat].  az egész helyzet teljesen természetesnek tűnt, az is, hogy a szekrényemhez [ami pont olyan volt, mint a valóságban is] át kellett mennem egy téren, ami egy kicsit hasonlított a deák térre. csak nagyobb volt, és egy baromi nagy kereszteződés mellett volt közvetlenül.

mellesleg pár napja megint csak 3-4 órákat alszom, ami 8-10-nek tűnik ébredéskor. ha többet alszom, akkor már egyáltalán nem érzem magam kipihentnek.

ez van – mikor volna miről beszélni, soha nincs kedvem hozzá.

nem nagyon akartam erről a témáról beszélni, de egyre gyakrabban megzavarja a mindennapjaimat.

attól tartok, a sebhelyek a karomon nem fognak nemfeltűnővé gyógyulni nyárig. így is kellemetlen, hogy egyes személyek jelenlétében akkor is pulóvert kell húznom, ha melegem van, vagy bekötnöm a karomat [kendővel, nem kötszerrel] itthon is, ahol semmi nem indokolja. [minek ilyen diszfunkcionális dizájnkellék arra, aki napokig ki se teszi a lábát a lakásból?]

nem túl kiterjedtek a szociális kapcsolataim, és nem túl figyelmesek a közvetlen környezetemben élők, úgyhogy még megoldom. de törökországban, augusztus közepén nem mászkálhatok hosszúujjúban… meg a parton a karra kötött kendő is kicsit szokatlan jelenség, habár máshol még elmegy. [leszámítva persze, hogy belefő a karom. még ilyen időben is].
[ja, és hogy mindig elcsúszik. nehéz úgy megkötni, hogy mindent takarjon, az meg kicsit se feltűnő, hogy folyton igazgatom].

valamelyik nap találtam egy korrektort, és kipróbáltam rajtuk. a cucc sötétebb volt, mint a bőröm, de nem ez volt a cink, hanem hogy rohadtul viszketett tőle a seb, amit lesatíroztam vele.
amúgy is viszketnek néha, bár mostanában már inkább az allergiától. néhány napja jött ki rajtam valamilyen allergiás kiütés, a bal könyökhajlatomban. nagyon viszket, nagyon vöröspöttyös és amikor fürdötem, olyan piros lett a meleg víztől, hogy hirtelen ránézve azt hittem, vér.

egyébként ez az amúgy nem feltűnő hegeknek is kellemetlen tulajdonsága, hogy melegben bepirosodnak. a szemöldököm felett már nem látszik a seb, nyáron viszont marhahús-színű lett és volt aki azt hitte, hogy friss. a karomon a sebek többsége diszkréten forrt össze, de van, amelyik nem.

persze, én csináltam, vállaljam a következményeit. de azt meg kell jegyeznem, hogy abban a pillanatban amikor magamba vágok, egyáltalán nem vagyok tisztában a következményekkel. [nem úgy értem, hogy nem tudom, mi lesz, vagy nem gondolok rá... a tudatom egy szűk 'halmazra' koncentrálódik, amibe sok egyértelmű és racionális dolog nem fér bele].
amúgy nem az zavar, ha valaki látja őket. annak sem örülök, és persze vannak helyzetek, amikor nem kéne. de ez megoldható, másik része meg tökmindegy. amit nem akarok: magyarázkodni.
nem azoknak, akiknek semmi közük hozzá: nekik semmi közük hozzá, és a tudomásukra is hozom. azoknak nem akarok, akiknek van hozzá közük. akikről tudom, hogy a saját szerepük érdekli őket, akik csak magyarázatot követelnek, de megérteni nem akarják azt.
akinél tudom, hogy mindezeknek következménye kellene, hogy legyen. de tudom előre, hogy nem lesz. akik csak kellemetlen perceket, napokat okoznak majd nekem azért, hogy utána visszdugják a fejüket a homokba.
ne értse félre senki: ha volna következmény, akár jó, akár rossz, akkor sem akarnám, hogy bárki szembesüljön ezzel.
tágabban értelmezve, akiket nem a lényeg érdekel. [akit meg igen, az amúgy sem így tudná meg, hogy egyáltalán van valami, aminek nem kéne lennie].

nem terveztem ezt hosszúra, főleg nem ennyire, de sok minden eszembe jut…
kevés ember van, akinek az érdeklődését nem fogadom negatívan. egyre kevesebb. azon is csodálkozom, hogy egyáltalán akad pár kivétel.
a legtöbben, ha kíváncsiak, azért azok, mert ez is egy érdekes történet, mint mondjuk egy könyv, csak igazi.
sokan vannak, akik okosnak és fontosnak érzik magukat attól, ha ‘segítenek’. egy részük erőszakosan segíteni akar. nekik soxor kénytelen vagyok hazudni. azt adom, amit várnak. valamit, amivel – úgy vélik – tudnak kezdeni valamit, és aztán leszállnak rólam, a csonton rágódva. [olykor bosszant az az önelégültség-féle, amit ilyenkor kiérzek vagy érezni vélek a szavaikból, de az én hülyeségem, hogy megosztok másokkal valamit, miközben nem akarom. ezek a dolgok nem csak rólam szólnak, úgyhogy ez a legésszerűbb és legbékésebb módja a helyzet megoldásának].
meg van olyan is, aki próbálgatja magát. ez nem zavar. annyira. onnantól válik bosszantóvá, hogy nem a nézeteit alakítja a kapott infókhoz, hanem a kapott infókat rendszerezi a skatulyáiba, vagy inkább úgy érti félre, hogy neki tetsszen. [=azt higgye, hogy érti]. nem szeretem, ha félreismernek. [a felületesen ismerés más dolog].

nem értem, miért kellek oda, ahova nem kellek. ennek a mondatnak van értelme. nem értem az emberi kapcsolatokat, és nagyon soxor nem értem, hogyan képesek egyáltalán kialakulni. hogy mi tartja fenn őket, arra egy-egy konkrét esetben már találtam részleges magyarázatot, de megvan a veszélye hogy tévesek, mert sok mindent nem tudok amit kellene ahhoz, hogy egyáltalán csak tippem lehessen valamiről.
eljutottam idáig abból, hogy melegem van pulóverben. fasza. szóval egy kezemen megszámlálható humanoid létformától eltekintve fogalmam sincsen, mi szükségük van rám. persze, van felületes magyarázat, de nem arra gondolok.  velük kontaktban lenni = elvárások. semmi más.
egy ideig szórakoztató, olykor tanulságos, néha megedz egy kicsit, idővel viszont terhes. az emberek pedig nem veszik jó néven, ha takarékra vannak véve, meg megsértődnek és ilyesmi. nem mind, csak a most durván egy kalap alá vett ‘többség’.
általában az jön ki, hogy én vagyok a hülye. holott logikusan [az én logikám szerint legalábbis] nem. és mivel nem értem, hogy akkor miért, ezért érdekel, hogy akkor miért? mert ha nincs igazam, vagy legalábbis a következtetéseim illogikusak, akkor valami van bennem, ami nem jól működik, és én nem tudok róla.

kicsit félve szövegelek ekkorákat, mert a tárhelyemnek nem tetszik az adatforgalmam mértéke. és időnként emiatt szívózik, ezért félő hogy elvész valami. [már volt ilyen, csak nem itt és más miatt]. a reklám is emiatt van amúgy.

amikor kezdek egy kicsit álmosodni, akkor mindig az van, hogy na még csak ezt, na még csak azt, na még csak addig, aztán mindig kimegy az álom a szememből és ittmaradok. [aztán elkezdek blogolni hülyeségekről].

már majdnem kezdtem magam abba a hitbe ringatni hogy tudok rendesen magyarul, de közben anélkül hogy észrevenném, olyan mondatokat gyártok, amiket utólag magam sem értek meg.

jó, vicces meg minden, de akkoris.

[már megint] azt mondják, olyan vagyok, mint akit vasvillával vettek el az anyjától.
nem tudom, ez mit akar jelenteni, de szerintem nem.

tudom, hogy ezt senki sem fogja érteni, így gyakorlatilag teljesen értelmetlen leírnom, de egyszerűen röhej, hogy ez még mindig aktuális.

és nem azért szentségelek ennyit miatta, mert rossz. habár az ember élből azt gondolná. nem, csak nem értem magamat, és meglep.
egyébként kifejezetten jó, hogy legalább egy kicsit színesít valami, akkor is, ha rajtam kívül senki más nem látja.

furcsán érzem magam egy ideje. ezt az egészet rossznak kéne felfognom, de nem vagyok képes rá. ez csak hozzátesz valamit a káoszhoz, ami áthidalja az egészet. és ettől nem lesz se könnyebb, se jobb, de mégis többnek érzem magam.

[ne már mindig csak trágya dolgokat hordozzak magammal... valaminek nem árt néha élénkítenie is].

túl gyanakvó vagyok. és rohadtul egoista. és részben ezek miatt sok mindent csak utólag értek meg, de az a helyzet, hogy talán jobb is. [nem csak nekem].
attól függetlenül, hogy néha elképedek ilyenkor, hogy hogy lehettem ekkora hülye.

egy biztos. eddig azt gondoltam magamról, hogy megértem az embereket. hogy nem tudják előlem eltakarni, valójában mit gondolnak és mit éreznek. a valóság az, hogy még az arcokról sem tudom leolvasni az érzéseket. ha pedig még arcok sincsenek…
most olyan érzésem van, mintha nem figyelnék másokra. mintha nem törődnék azokkal, akik ezt várják tőlem. és nem veszem észre, hogy mit jelentenek a mondataik, mit jelentenek a tetteik, lepattognak rólam a felém küldött impulzusok.

van, hogy haragszom emberekre, mert megjátszák magukat. dühít az álca, mert tudom, mi van mögötte. de nem szoktam észrevenni, hogy valójában nem akarnak nekem hazudni, csak nem figyelek, amikor megpróbálnak igazat mondani. őszintének lenni nehéz, ennek ellenére gyengének tartom őket, és eszemben sincs odafigyelni rájuk. ['aki hülye, haljon meg' hozzáállás. ami amúgy ragályos.]

persze, jogos kérdés, hogy mi alapon várná el ezt bárki tőlem, de nem is erről van most szó… hanem hogy most olyan dolgokat veszek észre, mintha nem hagynék másokat megnyílni. utólag látva a nyomokat azért tűnhet fel, mert az aktualitásukat vesztett dolgokkal kapcsolatban nincsenek zavaró asszociációk a fejemben, így észreveszem a látens tartalmakat. amik amúgy nem is annyira látensek, csak én vagyok állati béna hozzájuk. [amikor egybe van már az egész, akkor mondjuk nem nehéz észrevenni. amikor folyamatban van, akkor nem látom].

volt egy teszt is, ami szerint nem vagyok egy empathizer. most önteltnek tartom magam.

[mindig azt mondom, hogy nem rajtam múlnak a kapcsolataim. a másiktól függ, meddig tűröm meg magam mellett, ha valami elkezd nem tetszeni, egyszerűen csak kisétálok a képből. és az ilyen hozzáállásbéli dolgaimat mindig teljesen magától értetődőnek és logikusnak vélem. és az van, hogy szerintem mások számára nem az. és ez jó így, mert vannak dolgok amikről jobb, ha nem tudok. csak mégis, nem szeretem, ha valamit nem veszek észre, ami az orrom előtt van.]

volt céges buli, és nem sok kedvem volt hozzá, de az utóbbi években asszem ez volt az első ilyen alkalom, ahova nem bántam meg, hogy elmentem.

amikor indultam, már mondták, hogy pangás van, ehhez képest jó sokáig maradtunk, és játszottunk a 10 tonnás daruval, meg oltottuk egymást meg beszélgettünk a világháborúkról meg minden.
és elvágtuk a kezünket sörösdobozzal [ne kérdezzétek, hogy sikerült, mert nem tudom], és leöntöttem magam egy fél bögre sprite-tal, és asszem mindenki többet ivott a fejadagjánál [mikami már akkor rosszul volt, mikor odaértem], és csalódtam emberekben pozitívan. meg ilyenek.

persze utóhatásai is lettek a dolognak, [nah nem nálam :)] de ez van. úgysem tudom szavakkal visszaadni az élményt. hacsak nem: gépolajszag, hazard stripes, sw-k, egy műhely ahol az anyacsavarok is nehezebbek, mint a súlyzóim,  egy otaku aki kikéri magának, egy asztal amit daru nélkül nem lehet mozdítani, sör, pálinka, és P., ‘aki pont úgy néz ki, mint P., de nem ő az‘.

lenne még mit, de nem.
sok minden kívánkozna ki belőlem mostanában, de végül semmit sem tudok felvállalhatóan megfogalmazni.
most meg még csak józan sem vagyok.

‘nem jöhet ide idegen fehér zokniban!’ – asszem aludnom kellene.

ma lenne egy csomó dolgom, de felidegesítettek, és így nehéz hozzáfogni.
néhány napja egyébként is van bennem egy nagy adag masszív indulat, de baromira nehezemre esik írni róla. megpróbáltam, de rájöttem, hogy csak magam alatt vágom vele a fát.
ilyen állapotban a legapróbb pöccre is idegbeteg leszek, ami duplán nem jó – egyrészt nem jó csillapíthatatlanul olyan idegesnek lenni, hogy másra se gondolok csak koponyák betörésére, másrészt ezt az állapotomat a környezetem mindig nagyon hülyén reagálja le, amivel további problémákat gyártanak. kellemetlen az egész úgy, ahogy van.
ezért jobb lenne egyedül lenni és valami rosszat csinálni, kicseszni pár emberrel aki szúrja a szemem – de sajnos már nem az óvodában vagyunk, és illene felnőnöm ehhez. [másnak is, na de mind1...]

mostanában ahogy néha gondolkodom, egyre erősebb a gyanúm hogy a pszichológus, aki tizenéves koromban foglalkozott velem, nem egészen jól fordította le az egyik[?] álmom szimbolikáját.

az álom 14 éves koromból származott. akkori barátnőmmel valami villanytelepen kóvályogtunk éjszaka, ahol az egyik póznáról egyszer csak lesétált egy hatalmas pók. [nagyjából személyautó méretű, vagy egy kicsit nagyobb]. nem a pók-mivolta miatt volt félelmetes, sokkal inkább mert valamiféle hatalma volt, aminek a pontos mibenlétével nem vagyok tisztában. [megjegyzem, soha nem viszolyogtam a pókoktól, mindig is simán megfogdostam őket és nagyon utáltam, ha valaki agyoncsapja őket. kb. 2 éve van velük problémám, fogalmam sincs, miért].
nem emléxem, hogy beszélt-e, talán igen. a lényeg az volt, hogy ahhoz, hogy mi is olyan pókok lehessünk, mint ő, meg kellett ölnünk az unokaöcsémet [illetve, nem emléxem, hogy csak őt, vagy mindkettőnknek egy-egy embert...], aki akkor még kisgyerek volt, 3-4 éves.

a következő jelenet már az volt, hogy térdelek a sarokban a kuka előtt, ahol 2 szemeteszsák van, az egyikben a háztartási hulladék, a másikban a kissrác maradványai. és azon izgulok, hogy vajon aki kiviszi a szemetet, nem veszi-e észre, hogy egyrészt kicsit sok a szemét, másrészt hogy mi van a 2. zsákban.

a pszichológus ezt úgy értelmezte, hogy a pók az anyámat, az unokatesó a testvéremet szimbolizálja, de nem vagyok ‘olyan erkölcstelen’ [szó szerint így mondta], hogy az álmomban valóban őt öljem meg, ezért végzek az unokatestvéremmel. a lényeg: a tesómat el kell távolítanom ahhoz, hogy közelebb kerüljek az anyámhoz.

nos, tisztában vagyok vele, hogy rengeteg mindennek nem lehetek tudatában, így annak sem, hogy esetleg tényleg szerettem volna hozzá közelebb kerülni. ennek ellenére sántít a dolog, mert bár tényleg úgy éreztem, hogy jobban szereti a testvéremet, és ez zavart egy db-ig [én, az erősebb mindig hátrányos megkülönböztetésben, ő, a gyengébb pedig mindig előnyökben részesült, hogy egálban legyünk, de ezzel elérte, hogy neki semmit ne kelljen tennie, mert úgyis megkapja, amit akar, én meg bármennyit és bármilyen keményen küzdök, sosem érem el, amit szeretnék], de érzelmileg az apámhoz akartam közelebb kerülni, nem hozzá. és igen, ehhez valamiképpen tényleg akadályt láttam a testvéremben. [kiskoromban én voltam az apám büszkesége és kedvence, míg tesó kicsit hanyagolva volt, és később sem mondanám, hogy ez megfordult, csak valahogy máshogy lett. én mindenkitől elhidegültem, mert egy sosem közeledő, elutasító és bezárkózott személyiség voltam, a testvérem pedig törtető és mindig valaki védelmét kereste].

másrészt nem értem, miért éppen pók? nem visszataszító volt, sokkal inkább tiszteletre méltó, a mérete és az általa birtokolt hatalom miatt félelmetes, de mégsem fostuk össze magunkat, valahogy tudtuk, hogy nem áll szándékában bántani minket, bár ha akarná, könnyűszerrel megtehetné.
bírtam volna, ha kicsit mélyebben belemegyünk ebbe, hogy mégis mit jelenthet számomra a pók? talán lehetne fogalmam róla, hogy miért kezdtem el nemrég irreális mértékben irtózni tőlük.

miért akartam pók lenni? persze, ez csak szimbólum, talán így egyszerűbb volt kifejeződnie, de akkor is…
igaz, hogy az anyánk nevelt minket, igaz, hogy az apám távol volt, és csak valahonnan messziről kísérte végig az életünk java részét, én mégis azt hiszem, hogy ha a pók valamelyik szülőnk volt, akkor az ő.
egyrészt, anyámat sosem bírtam kifejezetten, és inkább eltávolodtam volna tőle, ha tehetem. még csak a közelében sem szeretek lenni, nem szeretem, ha hozzámér, irritál a hangja, és gyűlölöm, ha rólam akar beszélgetni. igaz, hogy nem is nagyon tette soha, ennélfogva egyáltalán nem ismer. néha, amikor már látta, hogy valami nincs rendben, megpróbált szóba hozni dolgokat, mintha a kapcsolatunk közelítené a normálist, megpróbálván természetesnek álcázni a szituációt… olyan érzés volt, mintha a gyomromba taposnának, rosszabb, mintha egy idegen meztelenre akarna vetkőztetni, mint egy kihallgatás, vagy mintha valakinek, akivel addig legfeljebb hivatalos kapcsolatom volt, tisztába kellene tennie mint egy csecsemőt, és ragaszkodna hozzá hogy a saját mocskomban lásson.
értelemszerűen az apám volt az, akire kiskoromban felnéztem, és akit mintának tekintettem. kicsi koromban többször használtam az ő nevét, ha játszottunk, később a cuccait hordtam, még később abba a középsuliba akartam menni, ahova anno ő járt, és foglalkozásnak is tervbe vettem olyasmit, amit ő csinált [ebben persze már nagyon sok minden másnak is szerepe volt, nem elsősorban a szülői mintának, de akkor is kézenfekvő megoldás volt].
a suliválasztásomat nem igazán támogatta a család. sőt, jóformán megszabták nekem, hogy hová kell mennem, és azóta is bánom, hogy hagytam magam. [onnantól kezdve gyakorlatilag csak sodródtam az árral, lényegében egyáltalán nem irányítottam az életemet].
szóval ‘pókká válni’, különösen 14 éves koromban szerintem mást jelenthetett, mint közelebb kerülni az anyámhoz. [miért akartam volna egyáltalán? csak mert a gyakorlatban ő volt az egyetlen szülőm? végülis, logikus, bár én nem a szeretetére vágytam, hanem hogy egy kicsit emberhez méltóbban bánjon velem].

egy másik álmomban, szintén szimbolikus formában az anyámat gyilkoltam le [ugyanezen pszichológus szerint. az álombéli megtestesítője egy idősebb nő volt, én lelőttem és a véres holttestet egy komódfiókba rejtettem, mert szükségem volt a lakására, hogy ott élhessek a barátnőmmel].
nem ellentmondásos ez egy kicsit? a két álom között időben nem volt nagy különbség. legfeljebb pár hónap. talán nem paradox, csak én látom annak, de ha ellene is ilyen agresszió irányul, akkor miért akartam volna közelebb kerülni hozzá?
egyébként abban sem lehetnék biztos, hogy az álombéli nő tényleg őt szimbolizálta-e, de talán. végülis, nem én vagyok a szagember.

szintén nem értem, hogy – visszakanyarodva az eredeti, pókos-uncsitesólikvidálós témához -, miért kellett volna a testvéremnek ilyen formában megjelennie? szerintem egy olyan kisgyereket kinyírni erkölcstelenebb dolog, mint egy majdnem velem egykorú seggfejet. persze, az alteregóm erről talán máshogy vélekedik. [nagyon-nagyon szőrszálhasogatás, és mástól nem is fogadnám el ezt 'érvként', meg sehogy, de furcsa, hogy álmaimban sem szoktak lenni soha gyengébb, vagy védekezni képtelen ellenfeleim. egy időben soxor gyilkoltam és engem is gyakran megöltek, nem egyszer bestiális módszerekkel. miért öltem volna meg épp most egy óvodást? ráadásul a gyilkosság maga nem szerepelt az álomban, nem voltak agresszív jelenetek. a félelem, hogy hogyan titkolom el a bűnt, hogy mi lesz, ha lebukok - e körül forgott az egész. nem hiszem, hogy ez az agresszióm megnyilvánulása lett volna].
ha a tesómat akartam volna kinyírni, miért nem valami sokkal inkább rá emlékeztető formában volt jelen, és ha annyi agresszív indulatot táplálok irányába, akkor miért nem vagdaltam csákánnyal a koponyáját? [volt egy ilyen álom, a pasas az istennek nem akart megdögleni, pedig már kb. felismerhetetlen volt a feje, én meg a végén már azért ütöttem tovább, hogy ne szenvedjen már, de nem sikerült végeznem vele. mindeközben persze ő is próbált eltenni engem láb alól, bármennyire szokatlan is ez egy szilánkokra tört fejű félhullától].

sok mindent furcsának tartok még, de továbbra sem én vagyok az, aki elvileg ért hozzá, ezért nem bonyolódok bele.

azért kíváncsi vagyok, ki mit gondol, de ezt a posztot nem szeretném sokáig itt hagyni. túl… szóval nah, nem olyan, amit kint hagynék őrizetlenül. úgyhogy ha van vélemény, ki vele!

újabban tök random beugranak emlékek, amik teljesen kiestek a fejemből. tegnap is, vagy tegnapelőtt, bevillant valami, amire nem szívesen emlékeztem, de most már csak ennyit tudok, mert azóta megint elfelejtettem.
vannak olyanok is, amikről azt sem tudom, tényleg megtörténtek-e. rémlik egy hely például a vízpartról, egy kisebb épület, amit nem az utcáról, hanem a víz felől lehetett megközelíteni, és fehér ruhás, hajhálós nők rémlenek onnan, meg mindig ki volt kötve két csónak. és egyszer nem volt ott senki, és az egyik csónak is hiányzott, amiből én azt a teljesen logikus következtetést vontam le, hogy mindjárt jönnek, vsz. elmentek a csónakkal. ezt az elméletemet megosztottam Hugóval, aki teljesen hülyének nézett, és azt sem tudta, milyen csónakról beszélek.
nem emléxem, hogy valaha jártam volna bent az épületben, tulajdonképpen azt sem tudom, mi a halált kerestünk ott. de többször volt paralízis-szerű élményem vele. tompa, valahogy mégis hangos, ütemes dübögést hallottam, és eközben láttam egy tágas, labor és konyha keverékére emlékeztető helyiséget amiben ezek a köpenyes-hajhálós, gömbölyded nők sürögtek nagy szorgalommal.
úgy emléxem, nem igazán kedveltem ezeket az élményeket. időben sem nagyon tudom hova elhelyezni, kb. 4-5 éves lehettem.

azokkal kapcsolatban, amiket elfelejtek, nem tudom, jó-e, hogy kiesnek, vagy jobb lenne emlékezni rájuk. minden úgysem marad meg élénken, de ezek valamilyen szempontból mérföldkövek, és rossz emlékek. néha a közelebbiek sem mennek, még ha erőltetem, akkor se. persze nem szoktam túl keményen próbálkozni.
az a múltkori, valami papírral lehetett kapcsolatos, amit átnyújtottak nekem egy asztal felett, de lehet, hogy csak az utána maradt érzést társítom ehhez, és se papírhoz, se asztalhoz nincs semmi köze. furcsa, hogy ilyen hamar elfelejtettem újra, annyira nem volt jelentős.

nem emlékezni azért jó, mert képes vagy tovább élni annak ellenére, amik történtek. de ettől nem válnak meg nem történtté, mások emlékeiben megmaradnak, és így lényegében nem változik semmi, csak nem vagy tisztában azzal, ki vagy valójában.
emlékezni meg pont ezért jó. nem teszel semmi olyat, amit ezzel a múlttal nem érdemes. tudod, hogyan viselkedj, tudod, ki és mi az, amit el kell kerülnöd. viszont sosem szabadulsz azoktól az érzésektől, amit a folyamatosan kísértő múltad idéz elő.

valamiért vannak feldolgozhatatlan dolgok. nagyobbak meg apróságok is. a kisebbek csak formálják a jellemed elvileg, legalábbis arra jók lennének, hogy tanulj a hibáidból… én ehelyett inkább elfelejtem, hogy én vagyok az az ember, akivel történt.

nem hiszem, hogy Hugo emlékezne arra a laborkonyhára, és nem is merem tőle megkérdezni, mi volt az. fura lenne csak úgy, emiatt kontaktba lépni vele. [igaz, hogy most kaptam tőle emailt, és a közeljövőben úgyis találkoznunk kell. remélhetőleg nem felejtem el felhozni a dolgot].

néha félek attól hogy valójában egy nagyon ingatag tákolmány az, amit én egy üres semminek hiszek. lehet, hogy csak egymásra épülő hazugságok, és ha egyszer összedől valamiért, akkor újra együtt kell majd élnem azzal, amit eddig elfedett. erre egészen biztosan nem volnék képes.

örülnöm kellene, hogy voltak és vannak jó dolgok is, de egyszerűen nem tudnak elég erősek lenni. lebegnek a semmiben és nincs semmi értelmük. marhára önsajnáltatásnak hangzana, ha azt mondanám, hogy a jó dolgok azért jók, mert valami rosszból nőttek ki – ez így igaz is, meg nem is, de tényleg nincsen gyökerük csak abban, amit felváltottak, így aztán a negatívumok nélkül nem volnának egyáltalán.

azt hiszem, aki ismert korábban, meglepődne, hogy milyen lettem. de az is lehet, hogy most újra olyan vagyok, amit valamikor értékeltek bennem… nincs sok különbség, de akkor miért fáj ennyire? nem kellene agresszívnak lennem hozzá, nem kellene durvaság és érzéketlenség sem. akkor még ezek a minimálisan megjátszott érzelmek sem kellenének, és akkor azt mondhatnám, hogy őszinte vagyok. de akkor meg minek? teljesen üresen egyáltalán nincs értelme. mondjuk, így sincs.

valahogy nem akarom a következő bekezdést itt hagyni, pedig egész értelmesen hangzik leírva… mind1.

oké, hogy a billentyűzet gombjait csak úgy simán ki lehet pattintani, de valahova rá kellene írni, hogy csak erős idegzetűeknek, mert ami alatta van, az kész horror.

most már muszáj szóvá tennem.
miért adja mangafordításra meg fansub-készítésre a fejét az, aki
1.) nem tud magyarul
2.) angolul se.

komolyan, mi van ezekkel, hogy képtelenek magyarul helyesen írni, és képtelenek angol kifejezéseket szépen átültetni magyarba? annyiszor veszem ezt észre, hogy már zavar. [hogy lehet például a 'not your business'-t 'nem a te dolgod'-nak fordítani? x_x]

izé. nem szoktam látni az eredeti [illetve, angol, mert nem japánból fordítanak] feliratot, de bakker, szó szerint tudom, mi lehetett az angol szöveg, mert ezek szó szerint fordítanak *agyhalál*

az ilyen mindig arra késztet, hogy okoskodni kezdjek, pedig nem szeretek. úgyhogy csak itt sírom el a bánatomat, nektek.

[ezzel kapcsolatban van egy másik vicces dolog is. vannak filmek, amelyekhez beszerezhetetlen angol felirat, magyarról ne is álmodjunk. de vannak, akik nagy büszkén felpakolják különböző oldalakra saját fordítás címén, azt, amit (általában) spanyolból, fordítógéppel ültettek át angolba. ezekkel szoktam annyit szenvedni, hogy magyarok legyenek, és nem szoktam érteni eleinte, hogy miért nem tudom lefordítani, mert a mondatnak nincs értelme. de aztán rájövök. de ilyet miért csinál valaki? mire jó egy használhatatlan fordítás, és ha nem tudja lefordítani rendesen, akkor miért adja a nevét egy ilyen...nah, ehhez? de tényleg.
ekkora dicsőség feliratot készíteni, hogy az emberek még sz*rt is hajlandók kiadni a kezeik közül, a nevükkel fémjelezve? (és azon pampogni, hogy ne használd fel kérdezés nélkül? :)]

Apolka ma itthagyott minket.

akkora daganata volt, hogy az orvos nem hogy eltávolítani nem tudta, de a sebet bezárni sem.
ha nem műti meg, akkor is napjai lettek volna csak hátra.

a durva az, hogy csak pár napja vettük észre, hogy úgy néz ki, mint aki terhes. de komolyan. a doki is azt hitte, de esélytelen volt, ha csak nem ő a patkány-szűzmária, mindenesetre az ultrahang igazolta, hogy nem terhes.
eredetileg a lépén volt daganat, de már mindenhol áttétet képezett. nem tudott bemenni a házába, akkorára dagadt a hasa. [ha valaki látott már várandós patkányt, el tudja képzelni... csak sajnos nem a kölykök okozták].

reméltük, hogy csak felpuffadt valamitől, kapott injekciót, meg ricinusolajat, és úgy volt, ha mára nem megy le, vigyük vissza.
ez történt, a többit már meséltem.

nem tudom, mit tehetnék még. lehet, hogy nekem kéne, abban az esetben viszont nagyon csökevényes agyam lehet, ami miatt nem vagyok képes megérteni, mit csinálok rosszul.

természetesen felébredtem. nem akartam, de nem tettem semmit, hogy csökkentsem a valószínűségét. kicsit rosszul voltam, kb. 3 órát aludtam, ami meglepett, mert többnek tűnt. habár már akkor sem volt sötét, mikor hazajöttem.

nem értem az egészet, de ez olyasmi, amihez túl sok mindenről kellene beszélnem, amiről nem akarok. legalábbis itt nem. darabokra szedve apróságoknak tűnnek. a ‘valódi’, nagy problémára nem is jut tőlük időm meg erőm meg ilyenek. nem tudom, mi történt velem belül, mi ennyire más bennem, amiért ennyire labilis vagyok. mindig is negatív voltam, akkor is ha nem éreztem magam rosszul. a melancholia megszokott, kellemes alapállapot. ezeket gyakori és hosszú, súlyosan depresszált, valamint ritkább és meglehetősen rövid eufórikus szakaszok tarkítják.

régebben volt ‘okom’ komolyan megzuhanni, volt valami logikusnak vehető magyarázata annak, ami velem, bennem történik.
most nincs. most bármi van, kivált belőlem valami intenzív érzést. semmiségeken úgy tudok röhögni, hogy fennáll a fulladás veszélye, és ‘apróságok’ úgy ki tudnak borítani, hogy kilépkedek kocsik elé, amikről feltételezem, hogy nem fékeznek. az apróságok azért van idézőjelben, mert valóban kis dolgok, ha egymagukban nézzük őket. valójában viszont egy sorozat, egy véget nem érő örökös láncolat részei, ami ellen nem hat semmi, az égvilágon semmi, és vagy tényleg én vagyok hibbant, vagy egyszerűen kőből vannak ezek a dolgok, és az apokalipszis után is megmaradnának. semmi sem marad, csak az illogikus reakciók.
a dolgok, ami miatt ütnöd kell. ami miatt feladnád az elved, hogy nem lépsz senki arcába. amitől szétfeszít a düh, amitől nem érzel fájdalmat, amitől képtelen leszel kontrollálni magad.
de mégis kell. muszáj. undorodsz önmagadtól, amiért ilyen lettél. soha többé nem akarod hagyni, hogy eluralkodjon az az éned, amelyik annyi szörnyűséget csinált, amiért utálod magad, ami miatt úgy érzed, hogy a legmegalázóbb, legundorítóbb kínhalált érdemled, ami miatt őszintén mosolyogsz, mikor az ereidből patakzik a vér.
akkor most mi van? *értetlen fej*

arrogáns bmw-sek elé lépkedni meg mindig is hobbim volt. csak olyankor tudom, hogy meg fognak állni. azért csinálom. bosszantja őket, mert nem akarnak, de azt se akarják, hogy egy olyan kis szarcsimbók miatt mint én, lesitteljék őket.
ritkábban csinálom azért, mert azt feltételezem, hogy nem állnak meg.

nem tudom, érdemes-e azon gondolkodni, hogy miért vagyok élből ilyen negatív. mindig is az voltam, más részről meg nekem teljesen jó így. illetve jó lenne, ha nem menne át folyton depresszívbe. [ötleteim különben vannak, de semmi kedvem végigelemezgetni őket].
de az, hogy mik azok a dolgok, amik nyomasztanak és mi az, amit szeretek, nem hiszem hogy egy kategória azzal, hogy állandó jelleggel ártani akarok magamnak, hogy gyűlölöm magam, hogy agresszív vagyok és hogy öngyilkos szándékaim szoktak lenni – mind gyakrabban. az önutálatra mondjuk tudom a magyarázatot, azt ki lehet húzni.

azt, hogy nem csak én viselkedek meg gondolkodok furán, hanem a környezetem is abnormálisan működik, csak az ellentmondásokból tudom egyértelműen. habár ez megint csak a saját szabályrendszerem szerinti ellentmondás, de az alapján ‘készült’, amit tudok és amiben élek, így fogadni mernék, hogy senki nem mondaná, hogy nem ért vele egyet. [főleg, ha megmagyarázom, de az emberek nem gondolnak ilyenekbe bele, amíg nem mondják nekik, szóval ez végülis tökmindegy].

megpróbáltam. nem egyszer. beleadtam mindent, de innentől már nem tőlem függ. az én részem nem volt elég. mit tudnék még tenni, azon kívül amit eddig is? semmit. nem mondanám, hogy az a lényeg, mi lesz a végeredmény. a lényeg, hogy legyen egyáltalán. az út, amin végig kell menni hozzá. de ez mozdulatlanság, aminél rosszabb nincs. gyűlölöm. kb. mint magamat.
tudjátok… ha én előre nézek, más meg folyton lefelé, akkor elmondhatom neki, hogy mit látok és hová lépjen, vagy foghatom akár a kezét az egész úton – de minek? nem az a lényeg, hogy x állomásig eljussunk, hanem hogy mozgásban legyünk előrefelé. ha visszatartanak, én is csak elbaszódok. én sem haladok semerre. és akkor még nem beszéltem arról, hogy egyrészt nekem sem árt a támogatás [legalábbis a mellékelt ábra eléggé ezt mutatja, mert nem tudom, meddig lehet folytatni még azt, amit csinálok], másrészt minek cipeljen valaki tehetetlen terhet magával, ha látszólag semmi egyéb nem lesz belőle soha, mint teher.
mert semmi más stabil pont nincs az életében? talált.

hogy minek kell stabil pont? jó kérdés. főleg, ha a stabilitás is relatív. de ez van, ezt kell szeretni, avagy megszoksz vagy megszöksz.
nah igen, egy egyszerű eldöntendő kérdés. volt, hogy döntöttem, aztán mégse úgy alakult. részben ez, részben pedig amúgyis, felmerül: miért nem lehet változtatni? persze, talán lehetne, ha csak rajtam múlna. azért merem ezt olyan nagyképűen kijelenteni, mert elég sokminden kifutotta önerőből, elég komoly dolgok is. alapvetően nem is a motivációval, vagy az irány nem-ismeretével lenne a baj. ezek akkor inognak meg, amikor úgy tűnik, hogy minél feljebb jutok, annál erőteljesebben akarnak lerugdosni, amivel kapcsolatban számomra sem az ok, sem a cél nem világos. nem azt mondom, hogy mindennek logikus magyarázata van, de oka, az van mindennek.
a világ nem esküdhetett össze ellenem, és annak ellenére hogy tudom, hogy attól, hogy a többség hangosabb, még nem feltétlenül van nekik igazuk, valami mégis azt mutatja, hogy én dekódolok vagy reagálok rosszul.
mondjuk mostmár kicsit összemostam a dolgokat, de végülis nem baj, jó így is. szóval van, ahol nincs értelme küzdeni, tényleg, mert az egész sokkal szarabb annál, mint amilyen eredményt várhatnék. sőt, tulajdonképpen mire végigvinném a dolgot, már nem maradna az egészből semmi. most kellene úgy lennie, ahogy, mert most van rá szükségem, de ahhoz hogy béke legyen, be kell fejezni a háborút [nem abbahagyni], addigra meg már mindegy. jobbat nem tehettem, mint hogy hátrahagytam az egészet. az egyik, ami egyáltalán nem logikus, az az, hogy ez lehetetlen. ami meg szar, az az, hogy nincs semmi, ami pótolni tudná. úgyhogy cipelem magammal a keresztemet, az összes többivel együtt.
így soxor csak vergődök. aztán amikor valahogy mégiscsak összeszedem magam, és elkezdett a felszín felé úszni, akkor megragadnak a nyálkás karok és húznak vissza. minek? passz.

nem tanultam meg eléggé szenvedni, hogy otthonosan érezzem magam ebben. sem a megaláztatást, sem a mellőzöttséget nem tudom elfogadni alternatívaként. ha élnem kell, normálisan akarom tenni. ha úgy nem megy, akkor sehogy.
és hát eléggé úgy tűnik, hogy normálisan nem megy. ez eléggé hülyén hangzik ahhoz, hogy egyértelmű legyen: bennem van a hiba, amiért így van.

most már nagyon elég volt, úgyhogy ennyi.

sem itt, sem máshol nem akarok felébredni többé.

se egyedül, se mással.

végügküzdöttem az egészet, a nagy semmiért, most már pihenni akarok.

még mindig szeretek hajnalban kelni – még akkor is, ha nem is aludtam semmit. [legalább megpróbáltam].

R. temetésén azon gondolkoztam, hogy kezdem megérteni, miért mondják rám időnként, hogy szociopata. ahogy megérkeztünk, elkezdtem poénkodni, és soxor nehezemre esett visszafojtanom a vigyorgásomat [csak úgy az egész ünnepélyes hangulat ezt hozta elő belőlem].
enyhe feltűnést keltettem a hosszú fekete kabátomban, amikor a fejemre húztam a csuklyát [mert hogy épp készült lefagyni a fülem]. tényleg elég furán festek benne.

hajnalban Hugóhoz mentem, úgy kellett püfölnöm az ajtót, hogy beengedjen. [még aludt, a csengőt meg nem hallotta meg. a dörömbölést is csak sokára]. kávéztunk, és egyre rosszabbul lett a gyomrom. temetés előtt még találkoznia kellett valakivel, elkísértem. egy emelettel feljebbről figyeltem 1 db-ig, aztán mikor a pasas eltűnt, és Hugo csak nem hívott, rátelefonáltam én, de azt mondta, még nem volt semmi, és a faszi pont akkor visszament. én meg inkább visszaültem a kocsiba aludni. direkt felhangosítottam a mobilt, hogy ha hív, felébredjek, de a hülyéje rejtett számmal hívott, ami nem csörög ki nálam, úgyhogy arra ébredtem, hogy tanácstalanul mászkál az autó körül. de legalább aludtam valamennyit.

utána rossz kulcsot kaptam tőle a postafiókhoz, majd annyira szomjas lettem hogy hányingerem volt, később aludtam további 10 percet abban az időben, ami a gyászruha felöltésére lett szánva. ja, és elvágtak valami gázvezetéket úgyhogy nem volt fűtés, volt viszont tűzoltóautó amitől alig fértünk el az úton, meg qrva hideg.

és szervezkedés mély titokban, és D. besérül és nekem egy csomó meló szakad a nyakamba, és hazafele találkozok A. anyjával és csatlakozik hozzánk egy barátnője és beszélgetünk, és K. egy másik A.-val beszélget a kocsmában és úgy vagyok vele, ha már R. temetése volt, akkor illik inni valamit, habár semmi kedvem az alkoholhoz. a végén meg lenyúltam valaki bodzapálinkáját.
holnap reggel megint utazok, és fogadni mernék, hogy semmivel nem leszek kész időben.

most úgy csinálok, mint aki meglepődött. valójában inkább csak csalódott vagyok.

hoztam magamnak élből 2 bögre citromfűteát, mert ha már édességből kifogytunk, legalább iszogatnom kell valamit. és amúgy sem ártana elálmosodnom, ha már 4-kor kelek.

nehezen tudom megemészteni, hogy sokkal többre érdemes [intelligens, tehetséges, stb] emberek hogyan képesek szó nélkül behódolni a legaktuálisabb divatirányzatoknak? nem csak elnagyolt körvonalú ‘szubkultúrákra’ gondolok, hanem azokon belül is aktuális trendeknek. hogy képes valaki azonosulni valamivel és a személyiségét áldozni fel érte, ami lényegét tekintve sem több puszta hóbortnál?
irritál, mert nem az első, értékesnek és különlegesnek tűnő embert látom belesüllyedni.

rémesen öntelt, arrogáns seggfej vagyok, aki nem érzi jól magát olyan társaságban… helyesbítek. akit nem tud lekötni… aki nem talál érdekesnek bármilyen emberi lényt. nyilván senkinek sem új, hogy milyen frusztráló érzés az, amikor a gondolataidat és következtetéseidet nem tudod kivel megosztani, mert a legtöbben azt sem értik, miről hadoválsz, illetve nem is érdekli őket, mert el vannak foglalva jóval ‘földhözragadtabb’ problémákkal. [nem mintha az én gondolataim amúgy olyan elvontak lennének]. [hogy engem hogy szoktak ezért utálni... pedig abszolút semmi felvágási szándék nincs bennem, egyszerűen zavar, ha az emberek nem értenek meg bizonyos dolgokat. bizonyos, amúgy egyértelmű dolgokat.]

én is hajlamos vagyok sztereotipizálni, és olykor elfelejtem, hogy az emberek mennyire különböző személyiségek. például attól, mert valaki rendelkezik annyi intelligenciával, hogy gondolkodni tudjon, még nem feltétlenül akarja ki is használni ezt az adottságát. kevésbé élesen: nem mindenki képes kitölteni valami sajáttal [egyedivel?] azt, amit amúgy automatikusan tömegtermékekkel pakolnak tele. akkor sem, ha megtehetné. komolyan mondom, némelyik ember léte akkora pazarlás.
a legjobb az egészben persze, hogy ők maguk tiltakoznának a leghevesebben erre a szörnyű vádra. mármint hogy a cucc a fejükben nem tökéletesen a sajátjuk, és… influence… influence… szóval külső befolyás alatt állnak.

érdekelne az oka. attól tartok, egyáltalán nem túl egetrengető.
[pl. biztosan elhanyagolom a tapasztalatok súlyát a veleszületett adottságok mellett].

nem fogom szeretni magam ezért  a posztért, és remélem nem szokok rá, hogy hasonlókat írjak, de most akkoris.

[hogy én mekkora egy hülye vagyok. kerestem valakit elég régóta, aki közben mindvégig megvolt, csak nem tudtam, hogy ő az. viszont eléggé kikészített, úgyhogy szépen próbáltam elhatárolódni. egy ideje bátrabb is vagyok és kitartóbb is, mindegy, meglett, beazonosítás, wtf, nemakarni. legszívesebben jól megverném, ehelyett inkább lemondok a zsákmányról a továbbiakban. nyif.]

ez is azon alkalmak egyike, mikor úgy sikerül ütnöm, hogy nekem fájjon. oh shit. –> drámai hangvétel.
próbálnék gondolkozni, ha nem forogna tőle a gyomrom.
valahogy nem tudtam megszokni, hogy elhullanak körülöttem az emberek. pontosabban az egyes haláleseteket egyre kevésbé találom természetesnek. túl sokat jár az agyam olyasmin, amin nem kellene.
mással nem igazán tudok hatni az emberekre, mint hallgatással. persze, nem tudhatom, hogy az, hogy túléljék, a saját érdekük-e, vagy az enyém.
a sok naiv dolog, amivel körülveszem magam – voltaképp mit tudhat az egészről? pont ez a lényegük, hogy a jótékony tudatlanságba és naivitásba meneküljek a valóságom elől. például amikor alszom.
ugye nem? nem gondolja komolyan, hogy testőrt állít rám? mintha túl gyakran hallanám ezt a rettenetes köhögést. és fenyegetett vele, és hallottam őket beszélni. hm, kezd jobban lenni a kezem.
f-f-f-fúj.
most már túl fáradt vagyok.

nem tudom, miért, de az a szokásom, hogy ha valamiről megpróbálnak lebeszélni, annál inkább csinálni akarom, és annál kevésbé veszem figyelembe az érveket, amelyek esetleg tényleg az adott dolog ellen szólnak.
ez egy meglehetősen éretlen hozzáállás, szerintem.

komolyabb krízisek után [értsd: le kell fogni, hogy ne tegyek olyat, amit később nem volna alkalmam megbánni] valamiért zavarni kezd a rendetlenség és a kosz. rendet akarok rakni, csak nehéz. leginkább azért,mert  túl mélyre kéne ásni egy lényegi rend megteremtéséhez… jellemzően túl nagy a szemétdomb ahhoz, hogy át lehessen látni.

rám és a környezetemre ez minden értelemben igaz.
néhány éve jöttem csak rá, hogy bár a káoszon ki lehet igazodni, rendkívül kényelmetlen. és hogy az égvilágon semmi nem hiányzik…

szóval, nem fértek el a cuccaim a polcon, és kiszedtem egy csomó mindent, hogy átnézzem, mégis mi a halál foglal el ekkora teret az életteremből. a kis csapat élén ott virított a saláta-állapotú, zöld borítású, jobb sorsra érdemes könyvecske, amely agyon volt firkálva a kölökkorban elkövetett agyrémeimmel. fogalmam sincs, minek őrizgettem. és mentegettem házról házra, mert a tartalma felvállalhatatlan volt.
nemcsak az a tragikus benne, hogy helyenként úgy tűnik, mintha hírből sem ismerném az angol nyelvet, még csak nem is az, hogy lényegét tekintve mind ugyanarról szól ['én most jól megdöglök, mert már annyira rossz nekem']; az igazán borzasztó a hozzájuk kötődő ‘emlékek’ és a tudat, hogy az az ember is én voltam. [nem arról van szó, hogy szégyellem felvállalni, hogy ilyeneket is csináltam - de eszembe juttatják, milyen ember voltam akkor, és azon szeretnék túllépni és vissza se nézni, nem hogy még emlékként őrizni a hülyeségeit].

így aztán a könyv a lángok martaléka lett, mielőtt a tiltakozó K megakadályozhatott volna benne, de megvigasztaltam, hogy egy részük megvan gépen is [habár, ha emlékezetem nem csal, töröltem őket].
a kivégzés hevében úgy ítéltem, hogy még a megkímélésre szánt, annak idején ‘nagy sikerű’ dolgok is megérdemlik a tűzhalált. még akkori viszonylatban is csak 2-3 értelmesebb darab akadt benne, némelyik a véremmel fűszerezve, a ‘fő művem’ pedig [ami egyébként egy random grafit firkálmányom nyomán született] azzal a bizonyos cloister blackkel felcímezve és a nyomtatottnak csúfolt fekete macskakaparásommal trónolt az egésznek a közepén. [a kép még megvan, meg is lesz, mert tragikusan szép mellei lettek rajta a csajnak - igaz, hogy az arcára annyira nem fektettem hangsúlyt, hogy a szemöldöke konkrétan lemaradt].

így is olyan távol érzem magam az életem bizonyos szakaszaitól, mintha nem is velem történtek volna, vagy ha mégis, akkor kb. fél évszázaddal ezelőtt. anélkül is, hogy feltépkedném ezeket a kis horgokat, amik megmaradtak utóhatásként.
emlékezni önmagában nem rossz, bizonyos körítések rosszak, amik ezzel járnak. a legtöbb dologgal kapcsolatban, amit most nyomasztónak találok, akkor nem éreztem semmit. de az igaz, hogy mára részese lettem olyasmiknek, amiktől akkor viszolyogtam és féltem.

néha pedig olyan súllyal nehezedik rám, hogy fel kellett nőnöm…  [nem életkorilag, nem jogilag, meg ilyesmi, hanem úgy tényleg]
pár dolgot azért megtartok. értelmetlen[nek látszó] dolgokat is. a legtöbb dolgot nem lehet többször átélni, de van, amit nem lehet másképp megérteni. [semmi különösre nem gondolok... de a ragaszkodásom az élethez és a kitartásom is származnak valahonnan].

mégis miért történik ez? megijeszt. komolyan.

tegnap rémes dolgokat írtam, a gépemen, txt-kben.
a gondolataim 80%-át az öngyilkosság teszi ki, a maradékon pedig osztoznak a napi ügyek, a suli elkötelezett gyűlölete, és kis, jelentéktelen hülyeségek, amikkel a mindennapokról akarnám elterelni a figyelmemet, asszem.

félek.

nem, nem a haláltól… jobban attól, hogy mi lesz. de nem akarok meghalni [gőzöm sincs, miért], de egyre inkább úgy tűnik, ez az egyetlen lehetőségem.
szarul hangzik, mi? már nem ez… hanem hogy itt ülök, és a blogra rinyálok erről, ahelyett hogy tartanám magamban, vagy írkálnám továbbra is geditben a hülyeségeimet. semmi kedvem senkit terhelni ezzel [bár akit nem érdekel, úgysem olvassa el], és nem akarom hogy úgy tűnjön, mintha fenyegetőznék itt, vagy valami. [nem mintha bárkinek nagy hátránya származna abból, ha feldobnám a talpam].
–> és ez is megint mi??
muszáj írnom valahova, mert feszít belül és fáj és fuldoklom. azon a rohadék wp.com-on lehet jelszóval védeni a posztokat. de így is mennyi plugin van már itt… és több, mint a fele inaktív.

kicsit nedvesek a szemeim. nem tudom, hogy azért, mert örülök, vagy épp ellenkezőleg. mindkét érzés van bennem. főleg ijedtség és félelem.
olyasmi különben, már ha a jobb részéről beszélünk, mint amit tegnap írtam a tepsin fekvésről.

ma először nem akarok magamba vágni. ez még változhat, de…
gyűlölöm magam. most per pill épp azért, mert itt írok minderről.
tegnap egy ritka aljas és önző szemét dolgot akartam csinálni. ‘otthon’ megvan a muníció hozzá, itt nincs. jobb, hogy nem indultam végül beszerző körútra, tudom, habár nem így érzem.

összeomlottam. de tudom az okát, és félek… hogy nem lehet másképp helyrehozni. igazából ez az egyik, ami olyan rettenetesen elviselhetetlen… hogy mindjárt szétdurran a fejem. az, hogy basszus, 2 éve tudnom kellett volna, hogy ennél rosszabb lépést nem követhetek el, és nem lett volna szabad hallgatnom senkire, és nem lett volna szabad figyelembe vennem semmi külső elvárást.

a napokban tudatosult bennem, mi is történt valójában. és azóta is szorongatja a gyomromat. nehezen emésztem meg, legalábbis ezt mutatja az, hogy nem tudom, hogy egy újabb sor fal omlott le, vagy megint bebeszélek magamnak valamit, ami miatt majd másra mutogathatok és háríthatom a felelősséget.

de mégis mit jelenthet az, hogy tiszta vér az ágynemű, amiben alszok? [csak akkor jutott eszembe áthúzni, mikor megjelent benne egy farkaspók, Josephine, de végül nem tettem meg].
vagy hogy 16 éves korom óta nem forogtak ennyit a gondolataim az öngyilkosság körül? [más kérdés, hogy akkor képes volt arra egy-egy ember, hogy visszatartson, most meg kupánvágnék bárkit, aki megpróbál lebeszélni].

nem tudom… egyszerűen nem értem. tényleg minden rendben lenne, tényleg egy egyszerű kis problémácska csak, amit szépen összeszorított foggal kibírok még valameddig, aztán kész? tényleg ennyire gyenge lennék? –> ez annyiszor jön fel mostanában, mint következtetés… tényleg mellékes, hogy beteg lettem ettől az egésztől? persze, egyik sem halálos, így nem kell vele foglalkozni. [ez így, majdnem szó szerint hagyta el anyám száját].
valószínűleg igaza van. gyenge alkat vagyok, és ezért betegszem bele. és tényleg nem komoly dolgok, hozzászoktam, másképp nem is tudnék élni.
nem lehetek gyenge. győzök vagy meghalok – más út nincs. nem tudom, mennyiben a neveltetésem és mennyiben a saját agybajom következménye ez, de sosem változott. inkább nem kezdtem bele valamibe, ha kételkedtem a sikerben. ez évekig azt jelentette, hogy lószart se csináltam, mert annyira össze voltam törve, hogy képtelen voltam bármit normálisan végigvinni.
most is jó, ha kettőkor ki tudok mászni az ágyból. és akkor is csak azért, mert nagyon szégyellem, hogy ilyen gyenge vagyok.
az egész helyzetet, a gondolataimat, az érzéseimet, mindent szégyellek. rémes.

*sigh* nagyon sok minden kellene ahhoz, hogy másképp legyen. olyan falakat, tabukat döntögetni, amiket egész életem során nem sikerült jóformán még megkarcolni sem.
és miért pont most? erre éppenséggel tudom a választ. pont az az ok, amit fent leírtam.
félelmetesen nehéz őszintének lenni. de különben nem is ér semmit. nagyon nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy bennem olyan mélyen felszakadjanak a dolgok, és ki tudjam köpködni őket. és ér valamit? persze, hogy nem. [tegnap ezt így fogalmaztam meg - bocs, csúnya lesz - : 'mi a faszomnak mutogatom a hegeimet egy olyan embernek, akit örülök, ha nem látok, és soha életemben semmit, SEMMIT nem osztottam meg vele - minek, ha még erre se figyel oda!? és olyan mocskos szarul érzem magam, hogy fokozatosan feltárom a titkaimat, a legbelsőbb, legmélyebb dolgokat vagyok kénytelen kétségbeesésemben kiteregetni, mert annyira rohadtul élni akarok, és lófaszt sem ér, és itt vagyok utána porig alázottan, és semmit nem használt az egész.']

jobb egy kicsit, de még mindig remegek.

viszont most nem tudom, mi van. tényleg nem…
de lelövöm magam, tényleg, ha…
nah jó. össze kell szednem magam. muszáj. qrvaéletbe. [...] nem mondom, hogy sajnálom, pedig illene.

elvérzéseteket kérem, de most egy kicsit szenvednetek kell a captchával. egy ideje rendszeresen járnak ide spambotok [már azt is sikerült kiderítenem, hogy nem is a fanlistekről jönnek], és bár eddig nem sok vizet zavartak, most már napi szinten szemetelnek itt nekem, amiből kezd elegem lenni egy kissé.
[akkor sokalltam be, amikor az egyik jézusról kezdett el regélni nekem, a másik meg a facebook-ot reklámozta].
van egy másik is, aminél nem kell matekozni és színes, de ezzel remélhetőleg nehezebben birkóznak meg, és nekem amúgy is jobban tetszik :)

ja, más is találkozott azzal, hogy kommenteléskor a wp-nek gondjai akadnak az átirányítással? amióta ez a verzió van fent, most kommenteltem először nem adminfelületről, úgyhogy ha eddig volt is ilyen probléma, nekem nem tűnt fel. [eddig nem tudtam rájönni, mi baja van, de úgy tűnik, másnál is jelentkeztek hasonló gondok].

a mai termés. a pocsék külalakért elsősorban a vasutat kéretik szidni, és csak másodsorban engem. [lefényképezni is ritka sz@rul sikerült, de most már nem ébresztem fel K-t a scannerrel (elég nagy zajjal jár, ha behozom), mert hisztis lesz].

[1] [2]

annyira retkes nehéz írni arról, ami bennem van. annyira bénán jönnek ki a szavak. néha úgy érzem, hogy nem is azt jelenti, mint amit amúgy jelent… meg hogy nincs átmenet kettő szó között, de én meg egyiket se akarom választani, mert egyik se jó ide.

öngyűlöletről van szó egyébként, meg hogy mennyivel kevésbé megerőltető normálisan viselkedni úgy, hogy fájdogál a karom.
meg hogy egyébként mostanában egész jóban vagyok magammal, és nem szeretnék ennél tovább változni, csak erősödni, stabilizálódni. most úgy önmagamnak érzem magam, nem olyan nehéz őszintének lenni, kezdem felfedezni, milyen ténylegesen az az érzés, mikor kibújok a csigaházamból, és a környezetemben történt változások egy részére is pozitívan reagálok – ez jó.

de egy csomó nem jó dolog van mellé. hiányzott az önbántalmazás – főként a látvány, azt hiszem. de ez a típusú fájdalom ráadásul nem ingerel, hanem megnyugtat.

hm. úgy egy órára itt lestoppoltam.
innen nincs hova tovább: nem jó, de csak rosszabb választásom van. és nem is tudom, magam is meglepődtem: de nem érzem rossznak, pedig kívülről annak tűnik. de nem. a baj az, hogy olyan egyszerű lenne.
mind1. leírtam, de… nem.
elkezdtek viszketni. gyógyulnak…

zavar. némelyik elég szép. reprodukálhatósági együttható

ha ki tudnám aludni magam.
de nem tudom és nem baj. [úgy éjfél óta szenvedek ezzel a poszttal. többet töröltem, mint írtam. 03:02:02 van]. amikor J. rám talált a sötét vagonban, az jó volt. amikor azon a kis személyvonaton ébredeztem, és éhes voltam, az jó volt.
és talán.
annyi minden jár a fejemben [3:37:48]. nem rossz, csak nehéz. nagyon durván, szétválaszthatatlanul keveredik a jó a rosszal.
mint az inoperábilis tumor. úgy beeszi magát, olyan aprólékosan, olyan mélyre… habár azért talán mégsem, mert végülis sok minden önmagában is értékelhető.
ki gondolta volna…?
örülök. valójában örülök, és hálás vagyok. sok rosszat tettem és mondtam, de van időm megbánni. sok rosszat elszenvedtem – voltaképp akarja a halál megbosszulni, csak hagyjanak engem békén. [de azért, elismerem, ha alkalmam van, tudok elég nagyon rúgni - mentségemre legyen szólva: én megmondtam]. különben meg.
inspiration.
lassan mégis.
sajnálom… sajnálom, ha ez a poszt nem lett érthető. elég mocsokul érzem magam. és ezt több minden meg is erősíti. tudjátok, mi lenne jó? ebbe a szobába egy kv- és egy rámen-automata kéne.
mikor találják fel végre az ehető tányért?
most nem azért.
az ember utál mosogatni [én legalábbis - inkább eszek koszosból]. törik. meg minden. de ha megennénk azt is? [annyira azért mégse lenne jó, mert ha van kedvenc bögrém, idővel kedvenc tányérom is lesz, és tudván, mennyit tud jelenteni a képesség a ragaszkodásra, legalább ez legyen maradandó... de úgyis összetörik, ismerem magam [is], nah.]

ezzel játszok, és olyan jól elvagyok vele… [szakdolgozás helyett]